Történet nem csak atomtengeralattjáró irányításáról

Bárkinek, aki nem hisz a vezetői személetmódváltásban, most egy bizonyító erejű történetet hozunk.

Talán egyetértünk abban, hogy az Amerikai Egyesült Államok hadserege az egyik legnagyobb és legjobban képzett erő a világon. És talán azt is lefektethetjük alapvetésnek, hogy a katonaságokon belül erős hierarchiára áll fenn, mely parancsok kiadására és azok gondolkodás nélküli végrehajtárára épül.

Tisztában volt ezzel David Marquet is, aki ambiciózus leendő kapitányként évfolyamelsőként végzett az Amerikai Haditengerészeti Akadémián. Olvasmányai alapján azonban megfogalmazódott benne az a gondolat, hogy talán mégsem a parancsalapú vezető- követők a legjobb modell.

A USS Will Rogers (SSBN-659), egy nukleáris meghajtású ballisztikus rakétás tengeralattjáró fedélzetén lévő mérnök-tisztként David kipróbált egy új módszert. Széleskörű iránymutatással látta el csapatát, inkább szándékot fejezett ki feléjük, mint parancsot adott a legénységnek. Tulajdonképpen felhatalmazta csapatát, hogy maguk hozzanak meg döntéseket. Ez azonban katasztrófához vezetett. Csapata rossz döntéseket hozott, amelyek hibákhoz vezettek. Abban kellett hagynia kísérletét, és vissza kellett térnie a hagyományos vezető-követők módszerhez.

David szépen halad előre a ranglétrán, mígnem őt választották ki a USS Olympia (SSN-717), egy nukleáris meghajtású támadó tengeralattjáró kapitányának. Több mint egy évig tanult, hogy átvehesse a parancsnokságot, és mélységében megértette a tengeralattjáró működésének minden részletét.

Váratlanul azonban Davidet átirányították a USS Santa Fe (SSN-763) parancsnokságára, amikor annak kapitánya felmondott. A Santa Fe ekkor a flotta legrosszabb teljesítményű tengeralattjárója volt, ráadásul tengeralattjáró más típusú is volt, amelyről David keveset tudott.

Alig egy hónappal azután, hogy Marquet átvette a kapitányságot, a Santa Fe egy egyszerű gyakorlatot hajtott végre, hogy szimulálja a reaktor meghibásodását. Ebben a forgatókönyvben a meghajtás a főmotorokról egy kisebb, elektromos meghajtómotorra tevődik át. A kapitány azt parancsolta: “kétharmaddal előre”. A fedélzeti tiszt megismételte a parancsot: “kétharmaddal előre”.

Marquet kapitány észrevette, hogy a kormányos, akinek a parancsot végre kellett volna hajtania, nyugtalannak tűnik. Amikor megkérdezte, mi a probléma, a kormányos rámutatott, hogy az elektromos meghajtás üzemmódban nincs kétharmad, ellentétben az összes korábbi tengeralattjárójával, amit David oly jól ismert. A fedélzeti tiszt tehát megismételte a kapitány parancsát, tudva, hogy az rossz.

David rájött, hogy a vezető-követő modell azt jelenti, hogy a beosztottak bármit megtesznek, amit mondanak nekik – még akkor is, ha tudják, hogy az rossz. Ez éles helyzetben akár katasztrofális is lehetett volna. A kapitány úgy döntött, hogy újra megpróbálja a szándékalapú vezetést.

Marquet kapitány elkezdte vezetőkként, nem pedig követőkként kezelni a legénységét, és kontroll adni a kezükbe, nem pedig átvenni felettük az irányítást. Nem telt el sok idő, és a műveletek drámai fordulatot vettek. A Santa Fe a legrosszabból az első helyre került, és a haditengerészetnél a legmagasabb megtartási és működési értékeket érte el.

Miután Marquet kapitány elhagyta a USS Santa Fe-t, az továbbra is díjakat nyert, és több tisztet és sorkatonát léptetett elő nagyobb felelősséggel járó pozícióba, mint bármely más tengeralattjárón – köztük egészen pontosan tíz későbbi tengeralattjáró-kapitányt.

Mit tett tehát másként Marquet kapitány?

1. Kontroll helyett irányítás adott a legénység kezébe

David felhagyott a parancsok osztogatásával. Irányítását követő beosztottak helyett vezetőket képzett ki az irányítás átadásával. Arra kérte a tiszteket, hogy szándékként osszák meg vele a terveiket, amiket majd jóváhagy vagy módosít rajtuk. Nem volt többé parancsosztás és engedélykérés, teljesen eltértek tehát a hagyományos formától. A fókuszváltással a legénységnek kapitányként kellett gondolkodnia, felelősséget kellett vállalnia. Ez pedig azonnali teljesítményjavulást vonzott maga után.

Mindezzel gondolkodásra lehet rávenni az embereket, nem pedig megmondani nekik, hogy mit csináljanak. Ha ugyanis az emberek azt teszik, amit a vezető mond nekik, akkor vezető ezzel felmenti őket a felelősség alól. Ha követőkké tesszük az embereket – mert úgy véljük, hogy vannak vezetők és követők, akkor ne csodálkozzunk, ha úgy is viselkednek motiváció és kezdeményezés nélkül.

2. Eligazítás helyett engedélyadás

Az eligazítás úgy néz ki, hogy a főnök elmondja a beosztottaknak, hogy mi fog történni és mi az elvárás velük szemben. Ilyenkor az eligazítást tartó főnök aktív, a hallgató beosztottak pedig passzívak és csak megkapják, hogy mit kell tenniük. Ám a Santa Fe területén megszüntették az eligazításokat, és engedélyadással váltották fel. Ez úgy nézett ki, hogy egy alacsonyabb beosztású tiszt, vagy matróz, elmondja a terveit egy magasabb beosztásúnak, ő pedig eldönti, hogy a beosztott/csapat készen áll-e a megvalósításra.

Hogy ez miben különbözött az eligazítástól? Aktivizálja az embereket, hiszen ők találnak ki az ötleteket, cselekvési terveket, illetve döntési jogot is jelent. Az intellektus felszabadult, az aktív részvétel a döntési és tervezési folyamatokban pedig növeli a lelkesedést.

Ha tehát eddig valaki csak a kifogásokkal élt a vezetői személetmódváltás ellen, most itt az élő példa: még a leghierarchikusabb rendszerekben is lehetséges a változás, mely kiváló eredményekkel hálálja meg magát. Ha pedig ebben támogatásra van szükség, szakembereink örömmel állnak rendelkezésre.

 

Forrás